Canned Material

Visszatérve a jó kis hétvégémre, kiderült számomra, hogy a szeretet lehet könnyebb dolog is, mint aminek eddig tűnt. Nem csak abból a döglődésből állhat amit a családom produkál. Nálunk mindenki iszonyú önző, mindenki félti a saját seggét, és senki nem tud a másikra kritika nélkül nézni. Utálok haza menni, titkolózom még a legapróbb dolgokban is, mert tudom, hogy akármi van csak kritikát kaphatok. Még a szeretetemet is titkolnom kell otthon, mert ha kimutatnám furcsa tekintetekkel válaszolnának rá.

Azt tanultam meg tehát, hogy a szeretet sebezhetővé teszi az embert, és vagy nem szabad érezni egyáltalán, vagy ha mégis, akkor titkolni kell mindenki előtt. Én utálok képmutató lenni, gyűlölöm megjátszani magam, és nem is meg túl jól a dolog általában. Így hát kicsit ki vagyok tagadva a családból.

A családom csupa gyerekből áll akik nem tudták soha túl tenni magukat a gyerekkori hatásokon. Ott van például az anyám aki valami múltbéli hülyeségnek próbál megfelelni egész életében, és képtelen önálló döntéseket hozni, legalábbis olyanokat biztos amik eltérnének a jól begyakorolt megúszós stratégiáitól. Nem tud igazán szeretni, mert önmagával sem elégedett. Egész életében úgy néz ki mintha várna valamire. Határozatlanságát kritikával leplezi. Azt nem tudja mi a jó, de cserébe mindenben amit lát hibákat keres, elemzi és elítéli a világot.

Ott van még apám, aki ha bajba kerül dühös a világra. Gyengeségét támadással leplezi, olyan néha mint egy sebzett vadállat. Semmi olyat nem sikerült elérnie az életben amire büszke lehetne, és most feladta és hátradőlt. Az apja halálának az évfordulóján szabadult meg az apai átoktól, már nem kell neki megfelelnie, és úgy él ahogy boldog lehet. Azt hiszem megtalálta azt amit igazán szeret az életben.

Nagyanyám aki mindig is fojtogatott a szeretetével még komoly befolyással volt érzelmi fejlődésemre. Akkor születtem amikor a nagy fater meghalt, ezért azt hiszem én lettem a pótlék. Kaptam is rendesen. Folyton kelti bennem a bűntudatot azért mert én nem szeretem őt. Gyűlölöm ezért.

Láthatjátok szép érzelmi előmenetelem van, és ebben a káoszban próbálom megtalálni a megoldást a kérdésre: hogy kell szeretni?

Mindig is sokat beszéltem a körülményekről, de még igazán nem sikerült soha magamba néznem. Én milyen vagyok?

Gyerekkoromban azt hiszem a szeretet helyett inkább bűntudatot éreztem, nem igazán voltam önálló, így szeretni sem voltam képes csak úgy magamtól. Megmondták, hogy a nagyikat szeretni kell, így hát azt hittem szeretem is őket. Sosem mertem kimutatni ezeket az érzéseimet, mert hazudni sem akartam. Túl nagy felelősség lett volna ez. Cserébe állandóan szerelmes voltam, már kicsi korom óta. Mindig volt valaki akire ráirányítottam az összes érzésemet.

Először tizenhét éves koromban mondtam valakinek, hogy szeretem. Hatalmas szerelem lett a dologból, négy évig tartott. Pszichológusok szerint az első szerelem pótolja az anyai szeretet hiányt, és ez igen is pótolta. Olyannyira hihetetlen érzés volt, hogy ezen kívül semmi sem számított, minden csak apróságnak tűnt emellett. Ez odáig fajult, hogy mindent leszartam az életemben, a barátokat, a sulit, mindent. Egy éve szakítottam, hogy rendbe szedhessem az elbaszott életemet, és most igyekszem kitalálni, hogy ki is vagyok.

A történethez még az is hozzátartozik, hogy ez a lány egy kis ribanc volt, jó párszor megcsalt engem. Ezt a részt gyakran kihagyom a sztoriból, ez azt hiszem érthető. Azzal, hogy ő megcsalt újra meg újra, elhitette velem, hogy kevés vagyok. Én meg a fenti anya problémák miatt, és azért mert a lány gyönyörű volt úgy éreztem, hogy soha nem lehet nála szebb nőm.

Így hát most itt vagyok nulla önbizalommal, félve a szeretettől és a kötődéstől és próbálok rájönni, hogy hogyan tudnék ismét normálisan szeretni.